Love is in a dead heart

Mit is mondhatnék, ezer éve nem írtam már. Kicsit furcsa is volt most kiírni mindent. Régóta újra  a kezembe akartam venni a tollam és alkotni valami olvashatatlan pocsék izét történetet, csak nem tudtam, mi legyen az. Sok minden eszembe jutott, de egyik sem maradt meg sokáig. Viszont csütörtökön voltunk az Elizabeth c. operett előadáson, ahol a "múzsám", Dolhai Attila megadta azt a keresett érzést, a karaktereket, akik segíthetnek rajtam. Amúgy meg, látszani is fog rajta, hogy ezer éve nem írtam már. :D:D A cím pedig pocsékabb nem is lehetne, tudom. :D

Egy újabb megbeszélése volt fent. Nem akart odamenni. Az elmúlt kétszáz évben számtalanszor járt már ott, de egyre nehézkesebb, lassabb és egyre több szenvedéssel teli volt minden egyes megtett méter. Azelőtt nem így volt. Mióta ő létezik, mióta létezik a Halál, az Élet – mind emberé, mind állaté – megszámlálhatatlanul járt már fent. De mióta Ő is ott van, jelenléte szinte megduplázódott, ha nem megtriplázódott. Mindig talált valami ürügyet rá, hogy láthassa. Vagy elveszett lélek, vagy csak egy kis társaság, de mindig volt valami indítéka. De minden egyes alkalommal az volt az első és az utolsó dolga, hogy megnézze Őt. Néha még meg is szólította. Köszönt neki, alkalomadtán még hogyléte felől is érdeklődött. Ilyenkor zavarodottan elmosolyodott. A hogyléte felől... azt ugyan miért is kérdezi? Hisz itt van, Isten országában, vagy ahogy sokan hívják, a Mennyek országában, a Mennyországban. Itt a lélek csak jól van, boldog, vidám és szeretetteljes. De a lány mindig kedvesen visszamosolyog rá, másféle szeretet gyúl fel a szemében. Ezzel pedig nem tud, mit kezdeni. Hiszen ő vitte el magával. Ő miatta van itt, ő miatta halt meg! Akkor mégis, miért? Hiszen ő maga a Halál, a Kaszás!

Még mindig emlékezett rá. A lány életére.

Alig múlt el hat éves, amikor szemet szúrt neki. Kisgyermek volt még, de ő már akkor többet látott benne. Ő sosem volt gyermek. Midig mindenkire mosolygott, mindig vidám volt. Minden csínyben benne volt. Előfordult, hogy a hídról ugrált le barátaival a hídról Holdfelkeltéig, hogy aztán csurom vizesen a szüleire hozza a szívrohamot. „Megfázol, te buta lány” Mindig csak ennyit mondtak neki. Soha nem oktató éllel a hangjukban, soha nem emeltek rá kezet, soha nem bántották, csak aggódtak.

Tizennégy évesen már mindenki tudta, hogy Ő nem egy egyszerű gyermek. Fiatalok, idősek, fiú, lány, férfi, nő, egyaránt szerették, tisztelték. És nem azért, mert szülei halála megbetegedése és halála után kikérte mindezt, Ő nem tartott ezekre igényt. Nem azért, mert amikor valakinek szüksége volt rá, adott alamizsnát, adott valamicske garasából. Nem azért, mert bárkinek bármi panasza volt, neki elmondhatták. Azért szerették és tisztelték Őt, mert mielőtt meghaltak volna egyetlen élő rokonai, ugyanúgy dolgozott, mint bármelyik férfi. Beteg szüleit ő ápolta, és még ekkor is mosolygott mindenkire. „A szüleim? Még betegeskednek egy kicsit. Addig én vigyázok rájuk. Ne tessék aggódni értünk, a Jó Isten majd segít és meggyógyítja őket” Mindig mindenkinek ezt mondta. Ha bárki is a segítségét ajánlotta fel neki, Ő kedvesen visszautasította. A könnyeit senki sem látta, senki sem hallotta kétségbeesett hangját, hiába kiabált már évek óta. Az üres házba érve, éjszaka, minden bánatát, kétségbeesését kiadta magából. Éjjelente könnyeitől felpuffadt szemekkel tért át az álmok világába, ám szomorúsága oda is követte.

De a lány életénél jobban emlékezett annak halálára.

Tizenkilenc volt, amikor már második évben járt a Nagy háború. Mindenhol vértől és rothadó hús bűzétől égett a világ. Egy idegen nép törekvései miatt. Hatalmat akartak. Maguknak akarták az egész földet. Az Ő kis városkájának legerősebb férfijai is elmentek háborúzni, ezért védtelenek is voltak a közelgő veszélyre. Egy arrafele portyázó nomád, barbár nép tört rájuk nem sokkal napnyugta után. Az ég még az ő szemét is elfedte, nem akartam ő sem látni a közelgő borzalmakat. Aznap éjjel sem a csillagok, sem a Hold nem látszott ki a sűrű felhőktől. A barbárok betörtek minden házba, az időseket, és a számukra hasztalan embereket és állatokat egytől egyig lemészárolták, a gyerekek nagy részét fogságba ejtették, a nőket ott helyben megerőszakolták és megölték, míg a fiatalabbakat csak megerőszakolták, ám őket a lovaikhoz kötözték és vitték magukkal. A házakat felgyújtották, és mentek is tovább. Tíz nappalon és tíz éjjelen át tartottak a szenvedései. Amikor csak akarták, megerőszakolták, majd mentek tovább. Ivászat után még bántalmazták is. Többen ez idő alatt megőrültek, vagy belehaltak a sérülésekbe. Ő a tízedik napon halt meg. Az egyik barbár túl sok rumot ivott, nem volt magánál, a kést mélyebben szúrta a hasába. Az út szélén hagyták haldokolni. Kicsivel több, mint három órát szenvedett, mire érte mehetett. De látta őt. Tudja és tudta, hogy ő lesz az utolsó, akit lát. Ezért minden erejét összeszedte, hogy ne azt a csontvázas Kaszást lássa, akinek elhíresült, és amilyen valójában volt. Emberi alakot vett fel. Bár sokáig nem képes tartani ezt az voltát, Őérte mégis kitartott, és miután felkísérte a Mennyországba, napokig ült mellette. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem – mit mondhatott volna? Sajnálom a halálod; tudom, milyen életed volt, gyermek voltál még, és ezt még felnőttnek sem lett volna szabad megélni... Mind csak közhely, vigaszt nem nyújt, csak bosszúságot. Ekkor érintette meg először. Megfogta a kezét, mely már hideg volt, de mégis oly meleg az ő szívének – az ő halott, nem létező szívének. Mintha újradobbant volna, amikor a lány a vállára dőlt, és kiontotta lelke egy részét. Messze nem mindet, de neki ez is elég volt. Akkor mutatta először azt a mosolyát, amit annyira szeretett, amivel csak őrá nézett, éltében is, holtában is.

Ahogy felért a Mennyek Kapujához, vett egy mély lélegzetet, és újra magára öltötte az akkor látott fiatal férfi képét. „Mennyivel könnyebb lenne a Pokolba menni, oda úgyis többet viszek, miért nem mehetnék most is oda?”—gondolta újra, ahogy belépett a nagy fehér, vaskos kapun.
A Mennyek Országa nem olyan volt, mint ahogy az emberek könyvében, a Bibliába le van írva. Itt nem érződik békesség, nem lehet lelátni az emberek világára, nincs itt semmi természetfeletti, semmi „isteni”. A Mennyek országa, az Emberek világa és a Pokol, az Alvilág három különböző idősíkon létezik, mind a három –kisebb eltérésekkel, de- ugyanúgy néz ki. Ahol rét van, az a másik kettőben is megtalálható. Ahol falu, ugyanúgy a többiben is. És ő volt az egyetlen, aki mindegyikbe akadálytalanul beléphetett. Az Alvilág lakói nem mehettek fel, sem az Emberek világába, sem a Mennyek országába, ahogy a mennybéliek sem az Alvilágba, sem az emberekhez. Viszont az emberek voltak azok, akik bármelyikbe bejuthattak, ám nem léphettek ki abból. Mintha egy esetre emlékezett volna, akit megszántak, valóban megbánta bűneit és átléphette a Mennyek Kapuját. De az is nagyon rég volt – ha tényleg, megtörtént. Mióta létezett az ember, ő is azóta létezett, ott volt az első ember születésénél és halálánál, így nem emlékezett rá. Talán pont ő volt. Talán.

Meglepődött, mikor meglátta a Kapu mögötti kis réten. A fű olyan magas volt, hogy vörös hajzuhatagát nehezen lehetett kivenni. Nem is azt látta meg először. Hanem a szemeit. Azt a kék szempárt, mely mélyebb volt bármely tengernél, mely jobban beleszippantotta magába a legveszélyesebb örvénynél, mely vadabb volt bármely viharnál. A lány fakó ajka mosolyra húzódott, felállt és elindult felé. Általában légies léptei most sietősre fogták a dolgukat. Amint a közelébe ért, megállt vele szemben, karját hátrarakta és a sarkára libbent. Krémszínű ruhája, mely térdét verdeste, örvénylett körülötte, ahogy hirtelen lefékezte magát. A kezét nyújtotta felé. Meglepődött ezen a gesztuson, habozott is, de végül megfogta. Épphogy ujjai összezáródtak a lány ujjai körül, Ő már húzta is magával. Közelebb lépett hozzá, és belekarolt. Vidáman szökdécselt mellette, még dudorászott is. Mindig ezt dúdolta, akárhányszor elment megnézni. Eleinte furcsa volt neki ez a dallam, de mára már megszokta. Ami viszont nem változott, az a csend. Mindig ott ült közöttük, de mégis kellemes volt. Mintha így kommunikáltak volna. Úgy érezte, a lánynak erre van szüksége, és ő nem erőltette a dolgokat. Valójában, így könnyebb volt minden. Ő is jobb kedvre derült. A félelem, hogy hogy fog viselkedni a lány jelenlétében, megszólítsa-e, vagy csak csodálja, mind elúszott, mintha nem is léteznének.

Megálltak a nagy fehér ajtó előtt – pont, ahogy a halandók elképzelik az Isten világába nyíló ajtót. A lány karja kicsúszott az övéből, keze lassan megindult az övé felé, és gyengéden, nőiesen megszorította. Az arcához emelte összekulcsolódott ujjaikat, és az arcához simította. Rádőlt, és úgy mondta szavait azon a kedves hangján. „Gyere vissza hamar”

És tudta, hogy így lesz. Mert szerette őt.

Key of Life - A Démonok Birodalma

Cím: Key of Life (de még VÁLTOZHAT! csak egy random cím xD semmi nem jutott eszembe xD)
Alcím: A Démonok Birodalma
Műfaj: még én sem tudom mi lesz belőle... misztikum, szerelem(?), tragédia, talán még a thriller is mondható rá, ezt majd rátok bízom :)
Korhatár: mivel nem tervezek (még) bele semmi erotikát, de egy kis vérontást igen (ami nem les olyan húdedurva), így csak 16 (előre bocs, ha mégsem lesz ilyen ^^")
Történet: Micaiah Stone középiskolai tanulmányait befejezve továbbtanulási szándékát kezdte meg New Yorkban. Vele utazott a városba ikertestvére, Nate, legjobb barátnője, Leah és volt-barátja, Eliott. Leah-val mindketten történelmet tanulnak, ám míg Leah álma a régészet, Micaiah egy történelemmel foglalkozó újságnál szeretne dolgozni, hogy a régi tudást, eseményeket átadhassa a jelenkori társadalomnak.Hogy emlékezzenek a régiekre. Ám az átköltözés éjszakáján minden megváltozik. Micaiahébredéskor egy kulcsot talál a nyakában, mellyel kezdődött minden...
Megjegyzés: nincs se fejezetekre, se részekre osztva. Ahogy jön kb. úgy töltöm fel (persze figyelni fogok arra, hogy ne egy mondat vagy párbeszéd kellős közepén hagyjam félbe a dolgokat xD)

- Eliott, Nate, tegyétek az ablak alá – utasítottam drága barátomat és ikertestvéremet. Rám szórták átkozódó tekintetüket, majd lehajoltak az ágyamhoz, megfogták és elindultak vele a szomszéd falhoz. Ismertek már, tudták, hogy milyen hamar tudom megváltoztatni a véleményemet.
- Miért nem a költöztetőket kérted meg erre? Az ő dolguk lenne ez – akadékoskodott Nate, amint letette a földre.
- Hogyne! Hogy még több pénzt elkérjenek olyanról, amit én is meg tudok oldani! – háborodtam föl testvérem kérdésére. Kellett a pénz, és tudta is, hogy mire. – Minek kérjem meg őket, mikor van két, jó erőben lévő, erős barátaim? – kezdtem hízelegni, mikor megláttam pillantásukat. Bár inkább nevezném ezt őszinteségnek. Mindkettejük teste simán megjelenhetne egy tinimagazinban, a „Manhattan 10 legszexibb férfia” rovatban. Ahhoz a 8 kis kockához közel 7 év, mindennapos kondi kellett. Soha nem tudtam megérteni őket. De Eliott kockái tutira élvezhetőek. A bátyámét nem tudom.
- Hízelgéssel nem mész semmire, Micah. Tudod, milyen nehezek ezek? És akkor ott van a TV, a számítógép, a könyvespolc...
- Ránézésre is meg tudom mondani, ezért is kértem meg a kondi két hercegét – vigyorgok rájuk. Hatástalanul, bár ez engem nem zavar, és folytatom. – Amúgy is, a TV-n kívül mindegyik darabokban van – néztem exemre gyorsan átváltott kiskutya szemekkel. Ezzel a tekintettel mindig megpuhítottam. Ezen emlék hatására a kérés átment valami másba. Még mindig eszméletlenül jól néz ki. Újra élvezni akartam azokat a kockákat.
Eliott arcán egy halvány mosoly, Nate-én pedig belenyugvás vehető ki. 
- Mond biztosra, hogy nem kezdesz el variálni és máris folytatjuk a bútorozást – csípőre tett kézzel néz rám Nate.
- Biztosan nem fogok variálni – hátam mögé rejtem jobb kezem, és keresztbe fűzöm a mutató és középső ujjam. Ki tudja, lehet még meggondolom magam.
- Esküszöl?
- Esküszöm!
Kétkedőpillantásokkal díjazták becsületszavamat. Legszívesebben odakiáltottam volna, hogy „Mi van, miért nem hisztek nekem? Sosem hazudok!”, de már az is hazugság lett volna.
- Esküdj meg!
- Esküszöm az ikrem életére!
Én már halottan feküdnék egy csónakban a Styx folyón lefelé csorogva, ha Nate a tekintetével ölhetne. Ám mivel ez lehetetlen, a hozzá lehető legközelebb eső tárgyat dobta felém, egy összeragasztott ragasztószalag. Én csak nevetve nyújtottam rá a nyelvem, és visszadobtam neki a ragacsot.
Hirtelen egy póló landolt az arcomban, és ahogy ránéztem a tulajdonosára, rájöttem, hogy Eliott nem csak észrevette, hanem fel is ismerte előző pillantásomat. Mindig így tudattam, ha kettesben akartam lenni vele. 
- Nyugi, Nate. Gyere, hozzuk fel a többit – teszi jobbját nyugtatólak bátyám vállára. Tekintete közben az enyémet fürkészte, kíváncsian, hogy mikor jövök zavarba. Hamar, túlságosan is. Azt hiszem, tényleg nem volt jó ötlet, hogy naponta együtt lógjunk és jó barátok legyünk. 
Néhány órával később Leah megérkezett, és a fiúk is abbahagyták a pakolást. Barátnőm és én a legelsőként berendezett helyiségbe, vagyis a konyhába mentünk, hogy befejezzük a fiúknak szánt hálaajándékot, amiért voltak olyan kedvesek, hogy itt maradtak és bebútoroztak nekem. És amiért nem öltek meg a mai nap folyamán, hiába láttam az arcukon többször is, hogy vagy 7 méterrel a föld alatt szeretnének tudni. 
Eloitt-on kívül mi hárman már kisgyermekkorunk óta együtt vagyunk. Leah a szomszédban lakott, és mivel anyukámék nem mindig tudtak ránk vigyázni, így az ő szüleire bíztak minket. Ennek köszönhetően elég hamar barátok lettünk. A későbbiek folyamán már nem barátként tekintettünk egymásra, és mások véleménye is ugyanez volt: Nathaniel, Leah és én olyanokká váltunk, mint egy hármas iker. Mindent megosztottunk egymással, például azt is, hogy Nate-nek az általános iskola utolsó évében megtetszett egy lány. Leah és én addig tömtük a fejét a marhaságainkkal, mígnem a lány elé nem állt, és szerelmet nem vallott. Az már más kérdés, hogy nyolc hónap múlva szakítottak. Egy dolgot viszont mindig is szerettem és irigyeltem Leah-ban. Mindig járt a szája. Én nem vagyok a szavak embere, így nem is nagyon tudok beszélgetni, viszont ő megteszi helyettem. Ezért is volt ő nagyon népszerű a gimiben is. Eliott eredetileg vele akart összejönni, de állítólag engem jobban megszeretett. 
- És tudod, mi volt az egészben a durva? – csilingelt barátnőm hangja. Tényleg olyan a hangja, mint egy szépen szóló csengőnek. Kellemes. Dallamos. – Mary-Jean és Cail ádámkosztümben voltak!
Nevetése ráébresztett, halvány pupilila ötletem sincs arról, hogy miről van szó.
- Bocsi, nem figyeltem. Mit mondtál?
- Jaj, Micah! Már megint álmodozol? – válaszolt azzal a közismert csipkelődő mosolyával. – Csak arról a múltkori buliról meséltem. Dereck kereste Mary-Jeant, segítettem neki, és Dereck unokatestvérével láttuk hemperegni őket Dereck ágyában. 
Kiguvadt szemekkel bámultam rá, mire hangos nevetésben tört ki. Visszafordultam a sütikhez, néhányat átpakoltam egy közepes méretű tálcára, és megindultam a hálószoba felé.
- Oh, képzeld! Tegnap jött e...
- Css! – gyorsan csendre intettem. – Hozd ide a fényképezőt – suttogtam, nehogy felébresszem a hétalvókat. Eliott az ágy felső és középső részén feküdt, Nate feje Eliott combján volt, és a fal felé fordulva pihent magzati pózban. Eliott keze eltűnt testvérem félhosszú barna hajában. Már csak annyi kellett volna, hogy Nate fenekéről lecsússzon a nadrág, és teljes a kép. Én meg biztos, hogy nevetés általi halált szenvednék. Ezt is egy alig hallható halk kuncogás kísérte. A halkot is csak annak köszönhettem, hogy a számba haraptam, melyből a vér egy keskeny patakban csorgott le az államra. Leah visszaérkezve is kuncogásban tört ki. Kezembe adta kedves kis Nikonomat, és megörökítettem ezt az emléket. Kimentünk a nappaliba és elfeküdtünk a sarok kanapén, majd mi is elaludtunk.

London, 1666.

Szétnézett a kis faépület mellett. Egy erősebb szél suhant végig az utcán lecsalva róla kapucniját. Gyorsan utánakapott, nehogy felismerjék. Mi t hinnének, ha Henrick herceg késő éjjel álruhába burkolózva sétálgatna? Mit tenne apja, ha tudná, járkál a városban? És ha az okát is ismerné? Csak remélhetné, hogy választhat akasztás és lefejezés között.

Befordult az utcán és végig sietett az embertömegen. Nem szerette ezt a nyüzsgést, túlságosan nyugtalannak érezte magát ilyenkor, de legalább nehezen tudták követni őt. Ez volt az egyetlen ok, amiért ebben az időtájban járta a várost és nem később.

Óráknak tűnő percekkel később elért a céljához. Bekopogott az esztergályos ajtaján, majd – válasz híján – halkan benyitott.

Bent először nem látott senkit. Kezdett aggódni, hogy nem találta. Hol lehet? hol tölti a ma éjszakát? Tekintetét a szépen megvetett ágyra szegezte. Odaképzelte a szeretett alakot, a durva, hideg takaró alá, a test lágy hullámait a kemény fadeszkán. Vágyakozva indult meg felé, ráült, s lassú mozdulatokkal belefeküdt. A takarót gyorsan magára rántotta, teljes testével eltűnve alatta.  Arcát beledörgölte, majd mélyet szippantott belőle. A szükségérzete miatt erősen magához szorította a durva anyagot, szeretője meleg testét elképzelve. Maga sem tudta, miért, talán az előző napi gondoktól kísérve, egyre jobban vágyakozott szerelméért. Ha pedig hamarosan nem érkezik meg, akkor még meg is őrülhet.

Ekkor rántották le róla a takarót és mérges szempár helyett egy különböző érzelmekkel teli , kék örvény viharába mélyedt. Pajkosság. Szeretet. Öröm. Vágy. Ezek voltak kiolvashatóak a kékségből, mely a nyári égbolt színét tükrözte vissza az ő szemébe.

„ Olyan Maga, mint egy gyermek.” A kedves kis gúnyolódást észre sem véve húzta le magához kedvesét és csókolta meg szenvedélyesen. Boldog volt. Utolsó találkozásuk óta most érezte magát először teljesnek.

Thomas maga volt az ördög. Személyiségével magához csal, keskeny arcba zárt kék szemei, melyek változtatták árnyalatukat, védekezésképtelenné tették. Félhosszú éjfekete haja, sima bőre arra késztette, hogy hozzáérjen, koronájába belemarkoljon. Hogy Thomas romlásba taszítsa őt, ő pedig Thomast taszítsa romlásba. Csókjai kiszívták belőle az életerőt, öleléseivel örökre magához láncolta.  pedig nem tehetett semmit, védtelenné vált vele szemben.

Most pedig még inkább vágyott ezekre. Újra az édes pokolban akarta érezni magát, az ő Lucifere mellett. Hogy miért vágyakozott rá még jobban most, mint eddig valaha? Miért akarta még jobban az érintését, a csókját, a lényét? Ő maga sem tudta rá a választ. Abban viszont biztos volt, hogy szereti őt. Napról napra egyre jobban. Óráról órára érzi a halálát nélküle. Percre percre őrül meg, ahogy egyre többet gondol őrá, s ki nem törölheti elméjéből. Bármelyik hölgy elbújhatott mögötte.

Miután ajkaik elváltak, a tűztől még enyhén forró mellkasához bújt. Szívesen odaköltöztette volna magához az udvarba, de tudta, lehetetlen. Ha apja rájönne titkos és tiltott kapcsolatukra, Thomas-ra halál várna.

Egy puha érintéssel az álla alatt Thomas szemeibe nézett. Tekintete azt a melegséget, szeretet, szenvedélyt és cseppnyi aggodalmat árasztotta, melyet mindig lát bennük, ha találkoznak. Egy puszit nyomott a homlokára, majd annak helyén összeérintette a sajátjával, mintha örök időkre oda akarná égetni. Nyomot akart hagyni rajta, hogy tudják, Henrick herceg csakis hozzá tartozik. Mindketten lehunyták szemüket. A másikkal együtt lélegeztek, a másik légzését szívták magukba. Ez a pillanat csak az övéké volt, senki másé. Nem háborgatta őket senki. Most csak egymaguk voltak. Két ember sóhajtása zavarta meg a világ csendjét. Két ember szívdobogása tartotta életben a világot. Két ember ölelése tartotta egyben a világot.

Thomas ledöntötte a kemény ágyra, de ez őt nem zavarta. Csak az számított, hogy vele van, Thomas-t csókolja, Thomas-t öleli, Thomas-hoz ér. Ha pedig viszonozta is őket, még nagyobb örömben volt része. Nem akarta, hogy vége legyen ennek. Utálta, mikor a Nap felkeltével együtt át kell lépnie ezt a küszöböt, s a békéjét, az otthonát maga mögött hagyja.

Hirtelen melege lett és furcsa hangokat hallott. Nem foglalkozott velük sokat, a melegséget betudta a testi vágynak, a zajokat képzelgésnek. Majd a következő pillanatban a sikoltozó tömeg közé vetették magukat. Fulladoztak a füsttől. Másodpercek alatt figyelték meg a környezetüket.

A tűz, mely a szomszéd pék épületén tombolt a leginkább, gyorsan terjedt házról házra. Már az utca végén is ott volt a sárga fenevad hála a szárazságnak és az erős szeleknek. Sikoltozó nők, férfiak és gyermekek futottak az életükért eszüket vesztve. Senki nem cipelt semmit, csak szüleik fogták gyermekeik kezét.

Egy kislány állt egyedül a nyuszijával az ujjai között a száguldó tömeg kellős közepén. Először az embereket kémlelte, mintha keresne valakit. Nem látott senki ismerőset. Kicsiny kerek arcát az égre emelte, szemeit szorosan összezárta, játékát magához ölelte erősen, és zokogásban tört ki. Mama! Mama! Csak ezt tudta hajtogatni.

Henrick gyorsan odarohant hozzá, felkapta őt és visszasietett Thomas-hoz. Őt is kézen fogta, majd a tömeg áramlásával megegyező irányba menekülni kezdtek az omladozó tüzes fák elől. A kislány szorosan átfonta vékony kis karjaival a nyakát, s egyik kezéből lelógó nyuszi folyamatosan nekicsapódott Henrick hátának. Ám ez zavarta akkor őt a legkevésbé.

A lángtenger martalékává lett egyik ház az utca felé dőlt le, maga alá temetve két embert. Mivel az épület egy két emeletes fogadó volt, így az utcát átszelve akadályozta az embereket a továbbjutásban. Megfordultak, hogy a kis sikátoron keresztül meneküljenek, de az utak járhatatlanok voltak.

„A Temze felé!” Egy kiáltás volt alig kivehető a hangos jajveszékelések, zokogások, sikoltozások közt. Akik hallották, megindultak az egyetlen járható út felé, a folyóhoz. Sokan sokkot kaptak, őket a józanabbak húzták maguk után.

Ez az út könnyebben volt járható, az akadályokat is egyszerűen ki tudták kerülni. Akit pedig maga alá temetett egy tüzes oszlop, a józanabbak kisegítették alóla. Így ment ez egészen a Temze partjáig. Még öt szabad csónak volt, Egymáson taposva akartak az egyikbe jutni, ám azok, akik maguknál voltak, lefogták őket. Ahogy megtelt egy, kieveztek a víz közepére. Ebben voltak a nők, gyermekek és öregek. A másodikba ültek a többiek; a férfiak. Mivel a kislány nem engedte el Henrick nyakát m így ő is ebbe a csónakba került. A sírást már abbahagyta, piros és dagadt szemeivel az ég várost kémlelte.

Az eget a tűz vörössége színezte át. A levegőt a forrósága hevítette fel. A látványa kisíratlan szemekből könnyeket csalt ki. Mi maradt nekik? Az otthonukat egy vadállat emészti. A vagyonuk? Csak néhány font volt náluk, de az életben maradáshoz édes kevés. Mégis... mégsem tudtak ezekre gondolni. Elméjükre egy fátyol hullott, arcukon a lángok fénye visszatükröződött, mosolygó ajkaikat keretbe foglalva. A könnyek nem a szomorúság könnyei voltak. Másé. Csak két szó volt, amire gondolni tudtak.

Milyen gyönyörű!

Amnesia

Térde alatt egy kis seb keletkezett, ahogy elesett egy a földből kibújó gyökérben. Felült, sérült lábát magához húzta, és ráhajtotta a fejét. Egyáltalán nem érzett fájdalmat. Legalábbis fizikait nem. Szívét is csak a bánat mardosta, ám tehetetlenség érzete sokkal elkeserítőbb, fájdalmasabb volt. Kiengedett egy mély sóhajt, és elgondolkozott az előző másfél hónapon.

Amikor magához tért, az első, amit felfogott, a fehér falak voltak. Azt hitte, még mindig álmodik. Az üresség ugyanolyan mély, félelmetes, csak a látványa okozott éles fájdalmat fejének és szemeinek. A második dolog, amit fel tudott fogni, az a mellőle jövő hangos sípolás. A feje még jobban fájt, dobhártyái már majdnem kiszakadtak.

Egy kéz ért a bőréhez. „Lisa...” Lisa? Az kicsoda? „Kislányom...” Te ki vagy? Felpillantott oda, ahonnan a meleg suttogó hangot hallotta. Az ötvenes évei elején járó nő gyönyörű arcát a rémület torzította el. Mi történt vele? Ki ez a nő?

Ahogy egyre több kérdést tett fel, az asszony arca úgy sötétült el, mígnem az első könnycseppek utat törtek zöld szemeiből. Ekkor ébredt rá, hogy bár ha halkan is, de hangosan tette fel a kérdéseit. De akkor is... miért bántja ez az asszonyt? Kije ő neki?

„Tükröt...” Ez volt az első tudatos szava. Ez a kérés egy leheletnél sem volt erősebb, mégis megértették, és egy ápolótól kapott egy tükröt. Szőke haj oldalas frufruval. Kék, hideg, meggyötört szemek. Bal orcáján egy nagy fehér ragtapasz lett odaragasztva. Szája felrepedt, de már gyógyult. Arca többi részén kisebb sérülések nyoma látszódott.

Ki ez az ember?

Ekkor tudatosult még valami a fejében: kicsoda ő?

Érezte, hogy az üresség egy pillanatra újra ellepi elméjét, majd a pánik veszi át a hatalmat felette. Három ápoló kellett, hogy lefogják, és a negyedik adott neki nyugtatót. Szinte azonnal hatni kezdett, és néhány perccel később pihegve feküdt a beteg ágyon, majd újabb álomtalan álomba szenderült.

Csak órákkal később tért magához, de még kába volt. Ahogy szétnézett a fehér falak között, az előző nő még mindig ott volt és két férfival beszélgetett. Az egyik egy a nővel egyidős lehetett, a fiatalabbik egy jó harminc évvel fiatalabbnak tűnt. Család? Ők egy család lennének? De akkor mit keresnek nála? Mit akarnak tőle? Lehetséges... lehetséges, hogy ő is közéjük tartozik?

Egy eddig még nem látott arc hajolt fölé. Szigorú, érzéketlen tekintetét látva rájött, hogy ez a férfi nem a hozzátartozója. Az öltözékéből pedig azt is sikerült leszűrnie, hogy egy rendőr. Látta, hogy mozog a szája, de hangot nem tudott hozzá párosítani. Mivel látta, hogy nem érti mit mond, megismételte. Ezúttal hallotta a kérdést, bár az elejét halkan. „Jól vagyok.” Formálta sebzett ajkaival. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy meghallották. Ám a következő kérdéssorozat ezt megcáfolni látszott. De ezekre a kérdésekre már nem tudott válaszolni.

Megtudta, hogy Lisanna Smith-nek hívják. 25 éves és a Standford Egyetemen tanul két éve kémia szakon. Néhány barátjával elmentek táborozni egy erdő közelében, hogy megünnepeljék a sikeres vizsgáikat. Három nappal később találták meg 6 km-rel a tábor helyétől. Életveszélyes állapotban volt, amit egy 8 órás műtét árán sikerült stabilizálni.

Miután a rendőr és a társa – akit először nem vett észre, csak az első hozzáintézett szavakból jött rá, hogy van még egy rendőr a szobában – elmentek, rágódni kezdett a dolgokon, és a hét végére sikerült döntést hoznia. Bármilyen fájdalmas és gyötrelmes múltja lehetett, tudni akarja, hogy milyennek született, milyenek felé a viselkedési elvárások. Maga sem tudta, hogy a szüleiért, vagy magáért teszi. Ám ahogy látta a sírástól nedves, reménykedő arcukat, rájött, hogy értük teszi. Hogy visszakaphassák azt a Lisannát, akit egykor ismertek,aki számára oly idegen, és nem akar megismerni.

Szerencséjére a barátok, a család és a rendőrök sokat jártak be hozzá, és sokat meséltek. A barátaitól megtudta az eltűnése körülményeinek a részleteit és a rendőröktől az egyéb információkat. Egy dolgot viszont nem tudott meg senkitől: merre kell keresnie az emlékeit. Minden, amit mondtak, nem ébresztettek fel benne semmit. Nem emlékezett semmire. Hamar kiengedték a kórházból, majd az említett erdő felé vette az útját.

Miután lenyugodott a légzése és a fájdalom is enyhült, felállt és továbbment.

A szél hűvösen fújt, így a felhúzott melegítőben egyáltalán nem fázott. Egyedül arcát nem védte semmi, az pedig libabőrös lett, amint megsimogatta a szél. De ami a leginkább zavarta, azaz aranyhaja volt, amit állandóan a szemébe fújt. Kicsit nehéz volt a haladás.

Egy fél órának tűnő dombra mászás után rátalált egy kis faházikóra. Odalopakodott az egyik ablakhoz, és belesett rajta. Csak egy üres szobát látott, amiben csak bútorok voltak.

Bement a kunyhóba, és azonnal keresni kezdett. Először az íróasztalnál próbálkozott. Kirántotta az egyik fiókját, áttúrta, majd a következő fiókra tért át. És a következőre. És az azt követőre.

Ő maga sem tudta, hogy mit kell keresnie. Egy fiolát, melyben világoskék színben úszik fel-alá az emlékezete? Egy kis gépet, melyben emlékei vannak?

Az asztalban nem talált semmit. Az ágyhoz sietett. Egyesével megfogta a párnákat, takarót és végigtapogatta, majd eldobta azokat. Odarohant a konyhának vélt helyiséghez, felkapott egy kést, majd visszarohant az ágyhoz, és felhasította azt. Ott sem volt semmi. Felrántotta az ágynemű tartót.

Sikított. Hátraesett.

Egy rémült meredt ki. Szeme üveges, bőre hamvas volt, erei halvány kirajzolódtak. Mintha egy halott nézne rá. Szája nyitva, mint aki üvölteni akar, körülötte alvadt vér száradt a bőrére, mely az orrából folyt ki. Nyakára szintén alvadt vér ragadt, mely egy hosszú, vékony sebből csörgedezett. Elvágták a nyakát. A teste többi részére csak egy pillantást vetett, de az is elég volt ahhoz, hogy viszontlássa reggelijét.

Hasa felnyitva, belei kihúzva. Egy szerve, a szíve hiányzott.

Lépések hangját hallotta. Felkapta a fejét, és körülnézett. Volt egy lámpa az éjjeliszekrényen. Kihúzta a konnektorból, és magával vitte a bejárat mellé.

Lassan nyílt ki az ajtó, viszont a férfi feje szinte azonnal megjelent benne. Neki sem kellett több: rávágott a feje tetejére a lámpával. A férfi a döbbenettől védekezni sem tudott, így a földre zuhant.

Kihasználva, pillanatnyi előnyét, a „fegyverét” elhajítva őrült rohanásba kezdett. Néhány másodperccel később még egy ember futó lépteit és káromlását hallotta meg. A pánik elöntötte elméjét, kiűzve onnan minden józanságát.

A férfi megragadt a csuklóját, ahogy utolérte. Magához rántotta őt, a lánynak pedig bevillant valami.

Ezek az ujjak egyszer már körbefonták ugyanígy a kezét.

A férfi megfogta a másikat is, ő pedig küzdött ellene. Végül mindketten a földön kötöttek ki. Amint a lány egyik keze kiszabadult, belemarkolt a homokba, és a gallyakkal és levelekkel tarkított szemcséket a férfi arcába dobta. Az szabad kezével elkezdte kidörzsölni a szemeiből. A lány kihasználva a pillanatot, beleharapott a másik csuklójába is, mire az felordítva engedte el, és ugyanezzel a lendülettel felállt, Követte őt a szőkeség, majd egy nagyot lökött rajta. A kezével akarta tompítani az esést, de a feje előbb érte el a fa törzsét. Mindezt a lány már nem látta, a lökés után eszeveszett rohanásba kezdett.

Pár perccel és esések halma utána kiért egy útra. Nem látta, hogy éppen jön egy autó, így kifutott az aszfaltra. Már csak három dolog tudatosult az elméjében: a közeledő autó, annak a dudálása, és az éles fékcsikorgás. Ezeket követte a fájdalom a térde fölött.

Nem volt sokáig eszméletlen, arra tért magához, hogy egy, a negyvenes éveiben járó férfi szólongatja, majd veszi elő a telefonját. „Rendőrség... a rendőrséget...” A férfi értetlenül nézett az esésektől maszatos arcára. Aztán eszébe jutott: fel akarja jelenteni. „Kérem... üldöznek...” A férfi végképp nem értetett semmit, de megtette.

Miután letette a telefont, ölbe kapta a lányt és beültette a kocsiba, majd ő is helyet foglalt a kormány mögött. Beindította a motort, hogy ha a nő üldözője megjelenne, elhajthasson.

Talán 10 perc elteltével jelent meg három rendőrautó. A férfi kiszállt, majd őt is kisegítette. Elmesélte, mi történt vele, mit látott, és leírta az üldözőjét is. A rendőrök megkérték, hogy mutassa az utat ahhoz a kunyhóhoz. A férfira támaszkodva, és két rendőrrel mellette vezette őket ahhoz a pokolhoz, ahol nemrég járt.

Ahogy haladtak az erdőben, úgy nőtt a félelem is benne. Legszívesebben visszafordult volna, de a férfi karja nem engedte. Remegett belül, lépteit automatikusan lelassította, a férfi kezét pedig már kékes színűre szorította. Még akkor sem sikerült megnyugodnia, mikor még két rendőr előre ment, kibiztosított és előre tartott fegyverrel.

Még egy ember lépteit hallották meg, így megálltak. Az ágak törése, a levelek zörgése egyre közelebbről hallatszódott. A lány szíve egyre jobban felgyorsult, légzése szaporább lett, a levegőt már szinte ki sem tudta fújni. Az ajkai a sikoly elfojtásától remegtek.

A rendőrök körbeállták őket, mindegyiküknek ki volt biztosítva a fegyvere, és előre meredtek az ismeretlenbe.

Egy apró alakot láttak meg az egyik fa mögött, mely gyors menekülésbe kezdett. Négy rendőr utána rohant, kettő velük maradt. A lányra nézve észrevették rajta hisztériás sokkot. Azonnal kivezették a fák tengeréből a nagyobb biztonságot nyújtó betonútra. Meg sem rezdült a szeme, nem is észlelte az eldördülő lövést. A következőt sem. És az azt követőt sem.

Ez után az eset után három naponta vendége volt egy pszichológusnak, aki segített neki túltenni őt a történteken, és amennyire tudta, az elveszített önmagát.

A férfi ügyét, bár meghalt, nem tudták lezárni. Másik hét áldozatra utaló nyomot találtak, azóta is őket keresik.

Fél évszázaddal később a lány visszanyerte legutolsó emlékeit is. És nem csak az emlékképeket kapta vissza. A rothadó hús, a patkány szaga... mind ott volt az orrában újra. Éjszakánként rémálmai voltak, melyekből sikoltozva ébredt fel. Nem sokkal később az őrültekházába szállították, ahol megfelelő ellátást kapott. Így sem bírta tovább, a beköltözés utáni második hónapban öngyilkos lett.

Vengeance

Ő maga sem értette a dolgokat. Mi történt? Mi romlott el így el? Vajon változtathatott volna rajta valamit? Még emlékezett rá, hogyan találkoztak.

Akkoriban otthon gondjai voltak a szüleivel. Folyamatosan veszekedtek, néha még a tányérok is szárnyra kaptak és a falig meg sem álltak. A legtöbbször az anyja vele ordítozott a három éves öccse eltűnése miatt. Ugyanis neki kellett akkor vigyáznia rá, de nem tette rendesen.

 Ha tudnák...

Sokszor vágta a fejéhez, hogy ő csak kolonc, nem kívánt gyerek és neki kellett volna eltűnnie az öccse helyett. Az apja próbálta őt védeni, de amikor az anyjával kettesben voltak, és rájött a hisztije, nem volt senki, aki segíteni tudott volna rajta, nem volt, aki megóvja őt az őrült asszony testi bántalmazásaitól. Az apja két évig várt arra, hogy felesége észhez térjen, de az utolsó hetekre még őrültebb lett, még gyilkosnak is nevezte lányát. A férfinek ez volt az utolsó csepp a pohárban, nem tűrte tovább, hogy így bánjanak gyermekével.

Ha tudnák...

A férfival elköltöztek a férfi szüleihez, majd felkerestek egy ügyvédet és beadta a válókeresetet. A per nagyjából két hónapig tartott. A házat mindketten akarták, és az anyjának ő nem kellett, és még gyerektartást sem akart fizetni. Az apjának sikerült megnyernie a pert; megkapták a lakást és az asszonynak $500 gyerektartást ítéltek.

Két hónappal a per vége után, édesanyja váratlanul eltűnt folyamatos zaklatásai után.

A per közben megismerte a bíró fiát, aki részvétét ment nyilvánítani az anyja és az öccse miatt. Sokat beszélgettek, majd elkezdtek találkozgatni. Fél évvel később pedig már egy párt alkottak. Érzelmeik erősödésével egy egyetemre mentek, valamint már ezen évek alatt össze is házasodtak. Boldogan éltek, mindent megadott neki, akkor hát, miért? Miért árulta el őt?

Nyílt a bejárati ajtó, és férje lépett be rajta. Külseje zilált volt, tekintetéből áradt az elégetettség. Megindult az udvarra, hogy üdvözölje őt. Ő is megindult felé, amikor pedig elért hozzá, elővette a kést és nekirontott.

Először a bordái közé merítette a fémet. A férje a meglepettségtől nem érzett semmit, sem a kés és a húsa harmadik találkozását, sem a korábbi esőtől nedves füvet meztelen karja alatt. Ahogy feleszmélt a döbbenetből, próbálta kivédeni az újabb támadást, ám elkésett vele; a hideg fém, melyet vöröslő vére akart felmelegíteni, átszúrta a tüdejét, majd közvetlen utána a torkán keresztül szúrta át a földet.  Sípolt a tüdeje. Próbált levegőt venni. Fel akarta emelni a kezét, hogy lelökje magáról szeretett feleségét, de nem tudta. Nem mozdult többet.

A halála után is szaggatta a testét. Egészen addig, amíg a szomszéd kisfiú fel nem sikított a kerítés mellett álló fa lombján. A hang irányába kapta fejét. Arcát a kispriccelő vér és tekintetéből áradó őrület torzította el. Kapkodta a levegőt, homlokán láncok keletkeztek. A kisfiú eltűnt, sehol nem látott senkit.

Felállt, megragadta férje lábait és a hátsó kertbe húzta, ahol egy lyuk volt kiásva. Belegurította a mélységbe és elkezdte beásni. Már a felénél járt, mikor berúgták az ajtaját. Körülbelül tíz rendőr előre tartott pisztollyal haladtak az udvar felé. Meglátva őt, négy méterre távol tőle megálltak és felszólították a kés letételére, melyet a betöréskor óvatosan kihúzott a szoknyája gumija mögül. Maga elé tartotta, ám ahelyett, hogy letette volna, átvágta a saját nyakát. Néhány rendőr odarohant hozzá és próbálták elállítani a vérzést. Akik nem siettek az asszonyhoz, a lyukhoz mentek, eltették fegyvereiket és ásni kezdtek.

Napokkal később ez szerepelt a zárójelentésben:

Michelle McKanzie, született 1985. április 29., Massachusettes államban, szülei távolléte alatt a kertben lévő halas tóba fojtotta három éves öccsét 1999.szeptember 13-án. Holttestét a hátsó kertben temette el. Szülei válása után két hónappal édesanyját is megkéselte 2002. március 2-án. Elvérzett. A holttestet ugyanott temette el. Édesapja elköltözött a városból, így a ház rámaradt és férjével, Bryan Sheely-vel, Jonathan Sheeley bíró úr fiával ott éltek. 2011. november 17-én Michelle megkéselte Bryant, aki a tüdőt és a torkát ért szúrásba halt bele. Miután a rendőrök rátörtek, és fegyverletételre utasították, elvágta a saját torkát is. A helyszínen életét vesztette. 

Fire

Egy nő ült a szoba közepén, hátát az ágynak támasztva, kezében egy fényképpel. Arcáról patakokban folyt le a könny, mely a kép üvegén lelte halálát. Ajkára egy boldog, beletörődő mosoly kúszott. Boldog, mert akárhányszor néz rájuk, mindig melegség önti el szívét. Beletörődő, mert innen nincs kiút, többé nem látja őket.

A tűz hangosan ropogva tört utat magának az ajtón keresztül. Percek alatt falta fel az éltető fát, minek köszönhetően még vadabb lett. Még be sem fejezte a lakmározást, mikor néhány lángnyelv a bútoroknak rontott.

A nő csak most kezdett ijedtséget érezni. A képet szorosan ölelte a szívéhez, szemét összecsukta. Lehunyt szemhéja mögött egy tíz évvel ezelőtti emlék jött elő. A kicsi Josh, az ő kicsi fiacskája. Elesett négy évesen, mikor biciklizni tanult. Ő mégsem sírt, nem kiabált, sőt, mintha nem történt volna semmit, mintha nem érezte volna. Csak felállt, felszállt a kétkerekűre, és útnak indult az utca vége felé, hogy amikor elérje a táblát, visszafordulhasson és visszataláljon apja és anyja karjai közé. Ne aggódj, anya! Ez csak egy kis karcolás! Emlékezett a mosolyáram, melyet a legnagyobb kincseként őrzött a világon.

Szorosabbra fonta a karjait mellkasa előtt, mintha a képet magába akarná olvasztani. Ahogy a tűz elért hozzá, csak egy dolog járt a fejében: Köszönöm, Istenem, hogy a családom nincs itt. Kérlek, vigyázz rájuk.

Az égő forróság pillanatok alatt nyelte el a törékeny testet. A tűz belülről égette, a csontjai közé hatolt. A fájdalom, melyet akkor érzett, pokoli volt. Hogy megpróbálja megszabadítani magát tőle, a jelenlegi állapotától telhetően a leghangosabban felsikított.

Megpróbált elvánszorogni az ablakhoz, de kínja gyötrelmes volt, mely a földhöz láncolta egész testét. Az égett fa és benzin szaga mellett húst érzett. Égett emberi hús bűzét. Az ijedtsége ekkora már a halálfélelemből átlépett a tehetetlen megadásba.

Könnyek csillogtak szemeiben, mely mielőtt elérhette volna a parkettát, elpárolgott.

Hirtelen egy, a tűz ropogásához oda nem illő hangot hallott meg.

Szirénák. Tűzoltó szirénák.

Ezzel a hanggal vesztette el az eszméletét.

2005. október 9. Vasárnap

A Starlight utca 346-os lakása tegnap délután kigyulladt. Őszhöz képest nyári meleg volt, melyet néhány gyújtogató ki is használt. Az ügy részleteit a rendőrség nem adta tudtunkra, csupán ennyit árultak el újságunknak: „Az ügy részleteit nem mondhatjuk el, csak annyit, hogy ez az ügy összefüggésben van másik három gyújtogatással, ami az elmúlt két hétben történt. Szeretnénk megkérni a lakosságot, hogy amíg nem kapjuk el a tetteseket, legyenek óvatosak.” – mondta a san francisco-i rendőrkapitányság rendőrfőnöke. Később hozzátette: „Természetesen, hogy megpróbáljuk megakadályozni a további gyújtogatásokat, rengeteg rendőrautó fog végigmenni az utcákon.”

2006. július 19. Szerda

Név: Adam Thompson

Életkora: 46

Született: 1960. május 5.

Születési hely: San Marino

Foglalkozása: szerződéskezelő

Vád: sorozatos gyújtogatás, melyben mind volt áldozat

Áldozatok száma: 26

Bizonyíték: egy arra járőröző rendőr érte tetten, kanócos üveggel és benzinnel a kezében

Büntetése: életfogytiglan

Craziness

Szétnézett a sötét teremben. Nagyjából 50 méter magasan lehetett  a teteje, és mindenhol faborítás volt. Fa volt a parketta, fa volt a falak (emögött viszont határozottan ott álltak a nagy kövek), a lépcső, mely felkínálta neki a biztonságot nyújtó emeletet, szintén fa volt, az asztal, a székek, az ajtók, az ablakok keretei... mindenhol csak fa. Bár ezen nem tudott meglepődni, hisz egy erdőben volt, távol a civilizációtól.

Mögötte a szél becsapta az ajtót, aminek hangjára ijedten rezzent össze, és fordult hátra. Csak a szél volt... Bár saját magát sem tudta ezzel meggyőzni, hisz ő maga alig tudta kinyitni az egyetlen olyan szerkezetet, ami nem fából, hanem vasból volt. Legszívesebben sikítva ugrott volna ki az ablakból, hogy elmenekülhessen, de akkor feleslegesen szökött meg, hogy bebizonyíthassa; semmi keresnivalója az őrültek házában, igenis meg akarják őt ölni.

Ahogy rálépett az első lépcsőfokra, a fa halkan megreccsent a lába alatt, mely most a néma csöndben fülsértően hangos volt. Lassan, félve tette meg a maradék utat az emeletre, folyamatosan attól rettegve, hogy újra meglátja az arcát, hogy újra megpróbálja megölni őt.

A szél befújt az ablakokon, és a magasan függő, megrepedezett csillár kristályait meglengette, melyek csilingelő hanggal érintkeztek. Újra megrezzent, de ezúttal nem volt bátorsága felnézni. Nézz egyenesen előre. Ez csak a szél volt. Ne képzelj oda olyan dolgokat, amik egyértelműek. Csak menj. Jobb. Bal. Jobb. Bal. Újabb reccsenés. Ezúttal már kettesével vette a lépcsőfokokat, minek következtében az egyikre teljes erejéből lépett, az pedig a leghangosabb reccsenéssel szakadt be alatta, és nyelte el a lábát. Hangosan felsikított, és amilyen gyorsan csak tudta, kirántotta onnan jobbját, és felrohant, és berontott egy szobában.

Vele szemben egy franciaágy feküdt. Régi, talán a késő középkori időkből származhatott, már amennyire ő meg tudta az ilyeneket állapítani. Ezzel szemben volt a kandalló, mely mintha megérezte volna, hogy vendége lesz, a lángcsóvák kereszteb-kasul lejtették mágikus táncukat, miközben egyre feljebb nyújtózkodtak. A tetején egy váza réges-rég kiszáradt virágokkal, illetve keretes képek voltak. Odament, az egyiket a kezébe vette, és amint rápillantott, el is ejtette ijedtében. Ő az. Az a férfi aki, üldözi. A fekete-fehér színeket látva a huszadik század közepére, vagy annál korábbra tippelte a kép megszületését.

Nem ért semmit. Az az ember, aki őt üldözi, az talán 30 éves. A kép elkészülése és a mostani idő között 25 év minimum eltelt. Mégis... a képen a férfi teljesen ugyanúgy nézett ki. Az arca, a haja, enyhe borostája, szeme, szája melletti kis gödröcskék, a vonásai, a ráncai... egyedül a tekintete más. A papíron egy életvidám, elégedett, boldog férfi mosolyog a kamerába. Akit ő látott mindig az pedig pont az ellenkezője. A szeméből csak úgy árad a gyilkolási szándék.

Hirtelen zajokat hallott. Az ajtó felé fordult, ahonnan a fa recsegését vélte felfedezni. Itt van. Elkapott. De nem hagyom magam. Mikor kinyílt az ajtó, a férfi egy üres szobát látott maga előtt. A fénykép a kandalló előtt hevert az összetört üvegben, a keretben. Odament, lehajolt hozzá, felvette, és elégedetten elmosolyodott.

Pár héttel később, néhány turista ugyanebben az erdőben sétáltak, és ahogy megpillantották az elhagyatott, tűz áldozataként halt kastélyt, valami odacsábította őket. Az egyik oldalához érve egy nőt találtak ott. Szólongatták, majd megnézték a pulzusát. Már halott volt.

Elmentek térerőt keresni, és rögtön hívták a rendőrséget.

 Két nappal később az ügyet lezárták. Az utolsó aktát rakta a dobozba egy rendőr, melyben ez állt:

„Rachel White, született 1985. Szeptember 19-én, az Idaho állambeli Rexburg-ban, öngyilkosságot követett el. A halál becsült időpontja 2011. Jaunár 12., valamikor az esti órákban. Halál oka: egy nagyjából 30 méter magasan lévő ablakból kizuhant. Sem a fák ágai, sem a nagy avar nem tudták tompítani az esést, így Ms White teljes erővel csapódott a földbe. A koponyája betört, a gerince is eltört, valamint a láb-és karcsontjai is, három bordájával együtt, másik két bordája pedig megrepedt. Továbbá Ms White egy helyi elmegyógyintézet lakója volt, paranoiájára többféle gyógyszert is szedett. Ide 4 éve került be, mondván, hogy egy férfi követi, és többször is megkísérelte megölni. Innen egy hónapja szökött meg, maga után hagyva egy levelet, melyre csak annyit írt: Bebizonyítom, hogy igazam van. R.W.”

A zárójelentést beletette egy borítékba, melyben ott volt minden adata Rachel-nek, a boncnok észrevételei, illetve a bizonyítékok listája. Mindezt belehelyezte a dobozba, mely ott hevert előtte, és már tartalmazta az üggyel kapcsolatos dolgokat, majd a fedelét feltette, és lekapcsolta a lámpákat.